„A bábszínpadon lehet belőlem madár…”
Interjú a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett bábszínészeivel
Az interjút készítette: Kozsik Tamás, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának (Újságírás és Digitális Média Intézet) II. éves (MA) hallgatója. Borítókép: A Hapci király (r. Csató Kata) előadás jelmezében. Balról jobbra fenn: Csörögi Gábor Balázs, Farkas Dóra, Novák Ildikó, Bonczidai Dezső, Berekméri Réka. Balról jobbra lenn: Nyitrai Hédi Kitti, Nagy Máté, Józsa Anna, Stoian Antonia. Fotó: Szabó Szidónia Tekla.
A marosvásárhelyi Levél utcai bábstúdió épülete nem különbözik más egyetemépületektől, az arra járók előtt nem fedi fel a benne mindennap megforduló kis univerzumokat. Olyan univerzumok ezek, amelyek minden diákban ott rejlenek. Bár Whelan, Walker és Moore a „felsőoktatás zombifikációjáról” beszél1, azaz az oktatási intézmények szinte gyári jellegű automatizálásáról (a folyamatban a termék maga a diák), a diák soha nem lehet termék, és végképp nem lehet csak egy „szám a könyvelésben”. Minden diákban egy univerzum rejlik, tele álmokkal, ambíciókkal és tervekkel. Egy univerzumot köztudottan nehéz elemezni; de talán nem is az a célunk, hogy teljesen kiismerjünk minden univerzumot. Talán elég egyelőre, ha megértjük, hogy léteznek.
Ezért is érzem szerencsésnek magam, hogy elbeszélgethetek a 2022–2026-os évfolyam bábszínész szakos hallgatóival, Berekméri Rékával, Csörögi Gábor Balázzsal, Farkas Dórával, Józsa Annával, Nagy Mátéval, Nyitrai Hédi Kittivel és Stoian Antoniával. A héttagú évfolyam (két erdélyi diák kivételével) zömében Magyarországról érkezett diákokból tevődött össze, akik négy éven keresztül „reggeltől estig” egymás társaságában tanulmányozták választott szakterületüket. A dr. Bonczidai Dezső és dr. Máthé Rozália vezette évfolyamról hét kezdő bábszínész indul neki a szakmai élet gyönyörűségeinek és buktatóinak…
Mi vonzott titeket a bábszínész szakhoz?
Berekméri Réka: Már kiskoromtól kezdve színésznőnek készültem. Megfigyeltem egy-egy számomra érdekesnek tűnő személyt, akit otthon aztán utánozni kezdtem a magam és a családom szórakoztatására. Azt éreztem, szívesen néznek és hallgatnak engem, én pedig élveztem más emberek bőrébe bújni. Nem foglalkoztatott különösebben a bábszínészet, nem is volt semmilyen tapasztalatom ilyen téren. Teljesen spontán módon egy nap úgy keltem fel, hogy bábszínész szakra fogok felvételizni. Ez nálam egy megérzés volt.
Farkas Dóra: Általános iskolás koromban kaptam egy szerepet, ami meghatározó fordulópont lett az életemben: én alakíthattam a „gyufaárus kislányt”. Akkor döntöttem el, hogy ebben a szakmában szeretnék dolgozni. Ez még egy nyolcéves kislány elhatározása volt; a szüleim is biztos úgy gondolták, hogy azért ez még változhat… Viszont ez azóta sem változott. Az évek múlásával az élet a bábszínház felé terelt. A gimnázium után egyre közelebb kerültem ehhez a különleges műfajhoz, elsősorban a Bóbita Bábszínháznak2 köszönhetően. Akkor jöttem rá, hogy a bábszínházban találkozik az a két dolog, amit a legjobban szeretek: a színház és a gyerekek. Ettől kezdődően már nem volt kérdés, hogy ezt az utat szeretném járni.
Józsa Anna: Mindig is érdekelt ez a különleges világ, ahol a tárgyak és a bábok életre kelnek. A bábszínház számomra egyszerre jelent színészetet, mozgást és vizuális alkotást. Ez az összművészeti jelleg volt az, ami igazán magával ragadott.
Nagy Máté: A bábművészetet igazából a tanulmányaim során szerettem meg. Korábban nagyon kevés bábelőadást láttam, így nem igazán ismertem ezt a világot. Részt vettem Czéh Dániel3 bábos workshopján, ott éreztem meg először, mennyi lehetőség rejlik ebben a műfajban. Ettől kezdve egyre inkább úgy éreztem, hogy meg fogom próbálni a felvételit.
Stoian Antonia: Az, hogy a színjátszás az az önkifejezési forma, ami hozzám a legközelebb áll, mondhatni gyerekkorom óta világos volt számomra. Tehát mikor eljött a pályaválasztás ideje, biztos voltam benne, hogy színházzal, és azon belül az előadói oldallal szeretnék foglalkozni. Aztán érettségi előtt volt alkalmam megnézni egy bábvizsgarészletet az egyetemünk Nyitott kapuk rendezvényének keretében. Akkor jöttem rá, hogy a bábművészet az a színházi műfaj, amely ténylegesen teret ad a képzelőerőmnek, a kreativitásomnak. A bábművészet egy hihetetlenül gazdag színházi nyelvezet. Művészi eszközként használhatom a testem, a hangom, az arcom, de használhatok egy tárgyat is, kifejezőeszköz lehet egy anyag, annak a milyensége, textúrája, színe, hangja. A bábszínpadon nem csak egy másik személyt játszhatok el. A bábszínpadon lehet belőlem madár, lélekkel és személyiséggel rendelkező papírpohár, tündér, ördög. Bármi.
Miért a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet választottátok?
B. R.: Számomra nagyon kézenfekvő választás volt, mivel Marosvásárhely közelében nőttem fel, és itt végeztem a tanulmányaimat. A Köteles utcát varázslatos helynek tartottam, ahová időnként elsétáltam, és bekukucskáltam az egyetem udvarára. Izgalmas helynek tűnt.
Csörögi Gábor Balázs: Amikor eszembe jutott, hogy szerezni kéne valami papírt, akkor a magyarországi felvételik már lezárultak. Így adva volt, hogy a vásárhelyi egyetemet próbáljam meg. És mivel az egyik legjobb barátom is ide jött felvételizni (prózai színész szakra), mondhatni, jó választásnak tűnt.
F. D.: Egyre inkább úgy érzem, hogy a sors vezetett ide. Már a Covid-időszak alatt megfordult a fejemben, hogy felvételizzek. Több barátom is jelentkezett akkor, de én az utolsó pillanatban mégis visszaléptem. Később Budapestre felvételiztem bábszínész szakra, sikertelenül. Akkor csalódásként éltem meg, de ma már úgy gondolom, minden azért történt, hogy végül ide vezessen az utam. A marosvásárhelyi egyetem újra és újra „szembejött” velem. Erdélyhez egyébként is mindig különleges kapcsolat fűzött. A szüleim gyerekkorom óta sokat jártak ide, és valahogy engem is mindig vonzott ez a vidék. Amikor beadtam a jelentkezésemet, még nem sejtettem, milyen meghatározó négy év vár rám. Az egyetem nemcsak szakmailag adott rengeteget, hanem emberileg is. Nagyszerű tanárokat, inspiráló évfolyamtársakat és életre szóló barátságokat kaptam, és ezért mindig hálás leszek.
Ny. H. K.: Mindenképp egyetemi szinten szerettem volna folytatni tanulmányaimat. Az egyik tanárom ajánlotta nekem a magyarországi sikertelen felvételik után, hogy próbáljam meg határon túl.
N. M.: Elsősorban az ismerőseim és a barátaim ajánlották, akik itt tanultak vagy itt végeztek. Nagyon sok jót meséltek az egyetemről, a képzésről és a közösségről, ezért egyre biztosabb lettem abban, hogy ezt az egyetemet szeretném választani.
J. A.: Hallottam az egyetemről és az egyetemi közösség erejéről. És fontos volt számomra, hogy olyan helyen tanuljak, ahol gyakorlatközpontú képzés folyik.
S. A.: Érettségi után egy évet kellett várnom arra, hogy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen felvételit hirdessenek bábszakra. Romániában nincs máshol magyar nyelvű bábművészképzés, arra meg, hogy Budapesten induljon bábosztály, négy évet kellett volna várnom, és azt éreztem, hogy annyi időm nincs. Úgyhogy tulajdonképpen ez volt az egyetlen lehetőségem.
Mikor éreztétek először azt, hogy ez az a pálya, amit választani szeretnétek?
Cs. G. B.: Igazából nem én jöttem rá, hanem az akkori tanáraim: Kari és Ági4.
B. R.: Amikor felvételiztem, még nem voltam igazán elkötelezett a szakma iránt. Időközben alakult ki az elhivatottságom, nagyjából másodév végére lettem biztos abban, hogy a helyemen vagyok.
N. M.: Talán az első év végén kezdett igazán kikristályosodni bennem, hogy ezt szeretném csinálni. Addig még kerestem a helyemet, de ahogy egyre több tapasztalatot szereztem, és egyre többet dolgoztam bábokkal, egyre biztosabb lettem benne, hogy ez az a pálya, amin tovább szeretnék haladni.
Ny. H. K.: Azt már gimnáziumban tudtam, hogy színházzal, színészettel szeretnék foglalkozni. A bábszínház műfaja talán másodéven ivódott bele teljesen a gondolkodásomba, és épült bele az önkifejezési eszköztáramba.
F. D.: Három évet töltöttem a Bóbita Bábszínházban, és ez az időszak meghatározó volt számomra. Nap mint nap láthattam, milyen őszintén és felszabadultan reagálnak a gyerekek egy-egy előadásra. Az a csillogás a szemükben, a kíváncsiságuk felülmúlhatatlan. Közben azt is láttam, milyen örömmel és szenvedéllyel dolgoznak a bábszínészek. Megismerhettem a bábozás sokféle varázslatos lehetőségét, és voltak pillanatok, amikor én is ugyanolyan rácsodálkozással figyeltem egy-egy jelenetet, mint a nézőtéren ülő gyerekek. Azt hiszem, akkor éreztem először igazán, hogy ez az a hivatás, amivel foglalkozni szeretnék.
J. A.: Bár már középiskolásként is részt vettem színházi foglalkozásokon, a bábszínházzal való találkozás mindent megváltoztatott. Akkor döbbentem rá, hogy ezen a műfajon keresztül olyan történeteket lehet elmesélni, amelyeket másképp nem. Ettől kezdve egyértelmű volt számomra az irány.
Mi volt a legnagyobb „heuréka”-pillanat a tanulmányaid alatt?
B. R.: Sok heuréka-pillanatom volt. Minden olyan momentumot idesorolnék, amikor egy bábbal felfedeztem egy új mozdulatot, vagy amikor rájöttem egy új megoldásra valamilyen jelenet kapcsán, amire sokszor egy-egy tanárom vezetett rá. De ezeket a felfedezéseket sok kudarc előzte meg. Nemrég beszélgettem egy színházi szakemberrel, és nagyon tudtam azonosulni azzal a gondolatával, hogy színészként erős kudarctűrő képességgel kell rendelkeznünk. Ha ez küldetéstudattal is párosul, akkor könnyebb túljutni az időnkénti elakadásokon.
Cs. G. B.: Nehéz ezt megmondani: rengeteg élménnyel lettem gazdagabb. Talán mégis azt hiszem, hogy a vásári bábjaim létrehozása volt ilyen pillanat.
F. D.: Nálam ez inkább egy folyamat volt. Bábszínészetet tanulva újra és újra ért olyan felismerés, ami teljesen megváltoztatta a gondolkodásomat a szakmáról.
J. A.: Amikor rájöttem, hogy magamtól is össze tudok állítani, meg tudok rendezni olyan bábos jeleneteket, amelyek izgalmas megoldásokat rejtenek. Illetve amikor elkezdtem azt érezni a próbafolyamatok során, hogy biztonsággal és bátran el tudom látni a bábos-színészi feladataim, el tudom engedni magam.
N. M.: Amikor egyszerre több bábot kellett mozgatnom. Olyan intenzív koncentrációs állapotot éltem át, amilyet korábban még soha. Akkor értettem meg igazán, mennyire összetett a bábmozgatás, és milyen különleges figyelmet és jelenlétet igényel.
Ny. H. K.: Nem feltétlenül tudok kiemelni egyetlen pillanatot. Inkább azt mondanám, amikor kezdett kialakulni bennem a bábos ösztön, hogy egy ismeretlen tárgyat vagy anyagot bármilyen gyakorlás nélkül már bábként mozgatok. Ezt harmadéven kezdtem el érezni.
S. A.: Az egyetemen az első másfél év színészi és bábmozgatási feladatokról szólt, nem teljes szerepek alakításáról. Másodév első félévében viszont játszhattam egy koreográfia szakos hallgató rendezésvizsgájában. Ez egy teljes novella adaptációja volt, amiben a főszerepet alakítottam. Akkor éreztem először, hogy ténylegesen játszom egy szerepet. Ezt nevezném talán az első „heuréka”-pillanatnak – de azóta is valahányszor elkezdtem érezni, hogy életre kel általam egy szereplő egy próbafolyamatban, ilyen „heuréka”-élmény.
Mi vezet el jobban a darab sikeréhez: a közönség vagy az anyag minősége?
B. R.: Elsősorban az a munka, amit belefektetek. Úgy gondolom, hogy kevésbé jó anyagból is sok mindent ki lehet hozni akkor, ha az alkotók szívvel-lélekkel, odaadóan dolgoznak rajta. Az igazán sikeres előadás létrejöttében sok összetevő közrejátszik: a megfelelő anyagot kell a megfelelő társulatra szabni, fontos a jól eltalált szereposztás, a határozott rendezői elképzelés, a színészi felkészültség, az előadásba fektetett energia.
Ny. H. K.: Ha a befektetett munka nem megfelelő, akkor azt a közönség érzi, és disszonánsnak látja az anyagot. Egy kevésbé sikeres anyagból is lehet jó előadást csinálni, de egy kiváló anyagból is lehet gyenge előadást, amihez a közönség nem tud kapcsolódni.
Cs. G. B.: Ez nagyon összetett kérdés. Függ attól, hogy milyen a darab, amelyről beszélünk, milyen kérdéseket von maga után. Milyen a rendező, milyen a vele való munkafolyamat?
F. D.: Szerintem a kettő, a közönség és az anyag, elválaszthatatlan egymástól. Kell egy jó történet, egy erős előadás, de ugyanilyen fontos a közönség is, hiszen az előadás igazán akkor válik teljessé, amikor nézőkre talál. Ugyanakkor az évek során azt is megtanultam, hogy egy sikeres előadás mögött rengeteg ember munkája áll. A bábkészítők, a dramaturg, a zeneszerző, a világosítók, a hangosítók, a jelmeztervezők, a rendező mind hozzáteszik a saját tudásukat és kreativitásukat. Mi, színészek, ugyan a színpadon vagyunk láthatók, de valójában egy hatalmas csapat munkáját képviseljük. Ha mindenki szívvel-lélekkel dolgozik, és hisz abban a történetben, amit el szeretnénk mesélni, akkor megszülethet az a különleges élmény, amely a közönséget is megérinti. Számomra ettől lesz igazán sikeres egy előadás: amikor a színpadon és a nézőtéren ugyanaz a varázslat születik meg.
J. A.: A kettő szerintem is elválaszthatatlan egymástól. Egy jó anyag biztos alapot ad, de a közönség jelenléte és reakciói teszik igazán élővé az előadást. A siker ott születik meg, ahol ez a két tényező találkozik.
S. A.: Szerintem egyértelműen az anyag minősége a meghatározóbb. Rendkívül igényesnek tartom magam ebben a kérdésben. Számomra nagyon fontos, hogy az előadás pillanatára a karakterek teljes valójukban, őszintén álljanak a színpadon, a világ, amit játszani akarunk, legyen megteremtve, legyen minden technikailag könnyed (még akkor is, ha kigyakorolni nagyon nehéz volt). Mindenki, aki hozzájárul az előadás létrehozásához, legyen tisztában azzal, hogy mit és milyen eszközzel szeretnénk elmondani. Az pedig, hogy ez mind megtörténik-e, az alkotók közös felelőssége. De ha megtörténik, a közönség be fog kapcsolódni a játékba, és ennél többre nincs szükség ahhoz, hogy egy előadást „sikeresnek” nevezzünk.
Milyen művészet a legkompatibilisebb a bábművészettel?
Cs. G. B.: Szerintem a cirkuszművészet kompatibilis a bábszínházzal.
B. R.: A zeneművészet. Alig tudnék olyan bábelőadást mondani, amelyből hiányozna a zene. Rengeteget hozzátesz a produkcióhoz az, ha időnként felcsendül egy-egy muzsika. Megtöri a beszéd monotonitását, lendületessé teszi az előadást.
N. M.: A bábművészet számomra összművészeti műfaj. Talán a legközelebb a mozgásszínházhoz és a képzőművészethez áll, hiszen a vizualitás, a testhasználat és a tárgyak jelentése ugyanannyira fontos, mint a szöveg.
F. D.: Azt gondolom, éppen ez a bábművészet egyik legnagyobb különlegessége: hogy szinte minden művészeti ággal képes találkozni. Egyszerre van jelen benne a színészet, a képzőművészet, a zene, a tánc. Ha mégis egyet kellene kiemelnem, akkor a képzőművészetet mondanám. A báb önmagában is egy műalkotás. Mi, bábszínészek pedig, ezt a műalkotást keltjük életre a színpadon. Számomra mindig lenyűgöző, hogy egy faragott, varrt vagy éppen egyszerű anyagokból készült figura a játék során személyiséget, érzelmeket és lelket kap. Éppen ezért szeretem a bábművészetet: mert egy olyan összművészeti forma, ahol a különböző művészeti ágak nem egymás mellett léteznek, hanem egymást erősítve hoznak létre valami egészen különlegeset.
J. A.: Számomra a mozgásszínház és a képzőművészet áll hozzá a legközelebb. A bábművészetben a vizualitás és a test kifejezőereje ugyanolyan fontos, mint a szöveg. Ettől válik ennyire összetett és izgalmas műfajjá.
S. A.: A mozgásművészettel, a táncművészettel. A bábművészetnek sok olyan specifikus ága van, ami erőteljesen támaszkodik a test kifejezőképességére – és itt elsősorban nem a természetes testbeszédre, hanem a stilizált, elrajzolt mozgásra gondolok. Ilyen például a maszkjáték, a bohócjáték, a pantomim – a teljesség igénye nélkül. A bábművészet minden esetben vizualitásra épít, és ez igaz a mozgás- és táncszínházra is. Több olyan időszak is volt az életemben, amikor intenzíven foglalkoztam kortárs tánccal, és a hosszú távú terveim közé tartozik olyan előadásokat létrehozni, amelyek ezt a két műfajt ötvözik.
Milyen a kapcsolat az évfolyamok között, volt-e lehetőségetek tanácsokat kapni korábbi évfolyamoktól?
B. R.: Amikor elkezdtük az egyetemet, csak egy bábos évfolyam volt rajtunk kívül, ők már végzősök voltak. Sokat meséltek nekünk az egyetemi rendszerről, tanárokról, vizsgákról, a szakmai tapasztalataikról, és olykor a munkánkra is visszajeleztek. Nekünk is voltak hasonló beszélgetéseink az alattunk járó évfolyam tagjaival. Fontosnak tartom azt, hogy tudjunk egymás munkájára visszajelezni, építő jellegű kritikát megfogalmazni úgy, hogy az mentes legyen a személyeskedéstől. És ezt a kritikát meg kell tanulni kezelni is, nem sértésként megélni, hanem megtalálni benne a fejlődési lehetőséget.
F. D.: Szerencsésnek mondhatom magam, mert amikor én elsőéves lettem, több barátom is éppen végzős volt. Már az első pillanattól kezdve nagyon nyitottak voltak felénk, és rengeteg hasznos tanácsot kaptunk tőlük. Sokszor olyan dolgokra is felhívták a figyelmünket – például a diplomamunkával kapcsolatban –, amelyekről akkor még azt gondoltuk, hogy nagyon messze vannak. Visszatekintve azonban, ezek a tanácsok valóban sokat segítettek. Ez számomra sokat jelentett, ezért most én is igyekszem továbbvinni ezt. Ha a jelenlegi másodéveseknek bármiben tudok segíteni, legyen szó egy feladatról vagy akár csak egy bátorító beszélgetésről, örömmel teszem.
J. A.: Nagyon támogató közösség alakult ki a Levél utca 9. szám alatt. Az alsóbb évesekkel szívesen megosztottam a meglátásaim, nehézségeim, ami sokat segített bizonyos időszakokban. Jó érzés volt tudni, hogy mindig van kihez fordulni.
N. M.: Szerencsére volt átjárás az évfolyamok között, és több lehetőségünk is volt együtt dolgozni. Emellett ismertem néhány embert a korábbi, már végzett évfolyamokról, akiktől sok hasznos tanácsot kaptam, és az ő tapasztalataik is hozzájárultak ahhoz, hogy végül ezt az egyetemet válasszam.
Ny. H. K.: Szerintem a bábos évfolyamok mindig összetartóak, és sok jó tanáccsal látják el egymást.
Cs. G. B.: Ott próbáljuk segíteni egymást, ahol lehet.
Milyen üzenetet hagynátok hátra a jövőbeli diákoknak?
B. R.: Figyeljenek nagyon egymásra, mert mindenki mindenkitől tud tanulni. Mindannyiuknak van valamilyen különleges tudása vagy képessége. Illetve a tőlük telhető legjobban használják ki az egyetem nyújtotta lehetőségeket, mert mindenkinek a saját felelőssége az, hogy ebben a négy vagy hat évben honnan hova fejlődik.
F. D.: Talán azt üzenném, hogy legyenek bátrak és kitartóak. Lesznek nehezebb időszakok, hullámvölgyek, amikor úgy érzik majd, hogy semmi sem sikerül, vagy elfogyott az erejük. Ez teljesen természetes, és valószínűleg mindenki átéli egyszer. De azt is biztosan állíthatom, hogy minden év tartogat olyan pillanatokat, amik új lendületet adnak. Mindig lesz egy sikeres vizsga, egy jól sikerült előadás, egy tanári mondat vagy egy évfolyamtárs, aki átlendít a nehézségeken. Soha nem lesznek egyedül. Azt is megtanultam, hogy ebben a szakmában a türelem és a kitartás legalább olyan fontos, mint a tehetség. És talán még egy dolgot mondanék: élvezzék ezt a néhány évet. Nagyon gyorsan elrepül, és mire észbe kapnak, már ők adják tovább a tapasztalataikat a következő évfolyamnak.
J. A.: Tartsanak szüneteket, amikor újra inspirálódni tudnak. Menjenek Erasmusra. Maradjanak kíváncsiak, és ne féljenek hibázni, legyenek őszinték egymással. A fejlődéshez rengeteg türelem és kitartás kell, de minden befektetett munka megtérül. A legfontosabb, hogy mindig őrizzék meg a játék örömét és a reményt, hogy lesz MÉG jobb is.
N. M.: Legyenek türelmesek önmagukkal, merjenek hibázni és kérdezzenek sokat. Ez egy olyan szakma, ahol folyamatosan tanul az ember, és minden tapasztalat hozzátesz valamit a fejlődéséhez.
Ny. H. K.: A befektetett munka mindig kifizetődik, és azt senki sem veheti el tőled. Valamint a tanulmányaim alatt én mindig önmagammal szemben próbáltam igényes lenni, nem pedig másoknak megfelelni.
S. A.: Az egyik üzenetem az, hogy bármi is legyen a feladat, szerep, előadás, amivel épp foglalkozni kell, találják meg azt, hogy miért szeretik csinálni. Lesz olyan, hogy ez könnyű lesz, és olyan is, hogy nagyon nehéz. De muszáj, mert enélkül semmi nem tud működni a színpadon, enélkül semmi értelme az egésznek. A következő dolog, amire felhívnám a figyelmet, ehhez kapcsolódik. Annak, hogy szeretni tudjuk azt, amit csinálunk, alapfeltétele, hogy biztonságos légkörben dolgozzunk. Ehhez pedig az kell, hogy csapatként létezzünk – legyen szó osztályról, társulatról, bármilyen alkotóközösségről. A csapatmunka alapja pedig az, hogy senki sem elsősorban a maga, hanem mindenki a nagy egész érdekében cselekszik.
A tanulmányok után mindig édes-keserű időszak következik. Egy teljesen új fejezet indul, új lehetőségekkel. Milyen kihívásokkal néztek szembe?
B. R.: Nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert ősztől elkezdek dolgozni, és ezzel párhuzamosan mesterizni is szeretnék. Jó lesz kimozdulni az egyetem zártságából, és élesben gyakorolni azt, amit négy éven át tanultam. Vágyom már arra, hogy megtapasztaljam, milyen a társulati lét, tanulni tudjak olyan személyektől, akik sok tíz éve gyakorolják a szakmát.
Cs. G. B.: Először is szeretném kicsit egzisztenciálisan összeszedni magam, megint a saját lábamon állni. Tervben van sok magánelőadás létrehozása, akár pályázati pénzekből, vagy más alkotókkal együttműködésben. Kicsit vinném előre a saját nevemet és küzdenék azért, hogy érdemes csinálni.
F. D.: Azt hiszem, a kihívások sosem fogynak el – és talán ez a legszebb az egészben. Amint lezárul egy fejezet, máris kezdődik a következő. Az egyetem befejezése is ilyen mérföldkő volt, de egyáltalán nem jelenti azt, hogy most megállhatok. A nyár folyamán Berekméri Réka osztálytársammal bábtábort tartunk a Bóbita Bábszínházban, ahol a gyerekeket vezetjük be a bábozás izgalmas és varázslatos világába. A tábor után rögtön újabb kihívás vár rám: felvételizek a mesterképzésre. Kíváncsian és nyitottan várom, mit tartogat számomra a következő fejezet.
J. A.: A legnagyobb kihívás számomra az lesz, hogy megtaláljam a helyemet a szakmában, és folyamatosan fejlődni tudjak. Izgalommal várom az új társulatot, amelynek tagja leszek a Vojtina Bábszínházban, és az alkotói folyamatokat.
N. M.: Izgalmas, ugyanakkor bizonytalan időszak következik. Biztos vagyok benne, hogy sok új helyzettel kell majd szembenéznem, mert meg kell találnom a helyemet a szakmában. Szeretném, ha még több lehetőség lenne fiatal bábszínészek számára bemutatkozni, és hosszú távon is szakmai közösségben dolgozni. Ugyanakkor várom ezt az új fejezetet, mert hiszem, hogy minden előadás és minden találkozás új tapasztalatot hoz majd.
Ny. H. K.: A társulati lét megtapasztalása vár rám5. Hogyan tudok majd működni egy másik közösségben, akikkel nem leszek folyton összezárva? Előadások készítése során tudom-e kamatoztatni a megszerzett tudásomat, és külső ellenőrzés nélkül (állandó vizsgák) tudom-e magam újra és újra motiválni? Mindezek mellett pedig ott van a mesteri szintű tanulmányaimmal járó mindenféle elvárás, amit ugyanúgy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen fogok végezni. Szerintem az egyetem az a hely, ahol még bátran lehet hibázni és kísérletezni. Azt szeretném, ha őszintébben, nyíltabban kapnánk visszajelzéseket, kritikákat, mind az elkészült produkcióról, mind a szakmai hozzáállásunkról.
S. A.: Számomra ez inkább édes, mint keserű időszak. Az elmúlt négy év arról szólt, hogy azért dolgoztam, hogy képességem és lehetőségem legyen azzal foglalkozni, amit szeretek, és ennek most megvan a gyümölcse. Természetesen kihívást jelent a szakmában való elhelyezkedés – bárcsak ne így lenne –, de vannak kilátásaim. Illetve bábművészeti tanulmányaimat szeretném folytatni egyetemünk magiszteri képzésén, ami szintén lehetőséget nyújt újabb előadásokban játszani, újabb rendezőkkel, alkotókkal dolgozni, és ennek lelkesen nézek elébe.
Időközben már a felvételi időszak is lezárult. A volt évfolyam tagjai közül négyen jelentkeztek a meghirdetett magiszeri osztályba, ahol a továbbiakban dr. Bonczidai Dezső évfolyamvezető irányításával folytatják tanulmányaikat. Sok sikert mindenkinek, bármerre is vezet az útja!
Az interjúhoz hozzájárult és szerkesztette: Novák Ildikó, Fazakas Réka
- Andrew Whelan, Ruth Walker, Christopher Moore (editors), Zombies in the Academy. Living Death in Higher Education, Chicago University Press, 2013. ↩︎
- A pécsi Bóbita Bábszínház. ↩︎
- Czéh Dániel, korábbiakban a pécsi Bóbita Bábszínház bábszínésze, jelenleg a veszprémi Kabóca Bábszínház művésze, maga is az MME Bábszínész szakán végezte a tanulmányait. ↩︎
- Szívós Károly és Török Ágnes, a budapesti Kolibri Színház alapítótagjai (és 2025-ig művészei), a budapesti Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola és Művészeti Szakközépiskola Bábszínészet szakirányának oktatói. ↩︎
- Nyitrai Hédi a szatmári Brighella Bábtagozat tagjaként kezdi a következő évadot. ↩︎
