Shakespeare marad koncert.

A 15. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó – a TESZTblog írásai III.

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, a kolozsvári BBTE Magyar Színházi Intézete és a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem hallgatói a 15. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó – TESZT vendégei voltak, az előadásról a fesztiválblogban írtak: TESZTblog. 

Heroe 4.0 / Szlovénia. Fotó: Beliczay László

Vicces fiúk

Radó Lilien írása a szlovén Moment Maribor és Glej Színház Hero 4.0 c. előadásáról

A tegnap esti utolsó előadás igazi felüdülés volt számomra. A Hero 4.0 – Business as Usual Szlovéniából érkezett a fesztiválra, az alkotók: Uroš Kaurin és Vito Weis. Mondanám, hogy nagyon viccesek voltak, de önmagában ez az állítás nem állná meg a helyét. Akkor mégis honnan a cím és miért? Hát az, úgy volt… Facebookon egy csoportbeszélgetésben, ahol megbeszéljük, hogy ki miről ír… áh nem, nem, nagyon személyes. Szerintem nem is szabadna továbbolvasni ezt bárkinek. Nagyon durva. Élő embereket kibeszélni. Írott formában. Etikátlan. 

Épp ilyennek éltem meg tegnap, ahogy ez a két fiatal – kijelentéseik szerint közel a negyvenhez (WTF, mint két megtermett húszas. Na jó, nem. Harmincas.) – ezt a formát hozta a színpadon. 

Megtévesztő lehet az is, hogy egy színházban vagyunk. Eszközeit tekintve nem meglepő: jelmez, díszlet, kellék, fény, füst, miegymás. De a kérdés az, hogy hagyjuk magunkat becsapni, avagy sem? Kedves néző (az én a történetben), most dönthetsz, te mit éltél át.

Tudom, nagy kérdések a számból, ez nem vitás. A fesztivál ezen szakaszában a fél tízes előadást (este, mondhatni éjszaka) némi szkepticizmussal várom. Az izzadás és fáradtság mellett sok minden játszik közre, de ahogy a nagymamám mondaná, „nem őriztünk együtt nyájat”, hogy ilyen intim részletekbe is beavassalak titeket. Azt azért szeretném leszögezni, hogy nyilván nagyon szépek ezek a „fiúk”. A színen megjelennek, ketten vannak, és a közönséget viszik magukkal az első mozdulattal. Nevetés van.

Az előadás nem egy konkrét történetről szól, hanem a pillanatról amit a színházban együtt él meg néző és alkotó. Ezt az előadás egy bizonyos mértékig kifigurázza, közben tudatosan reflektál önmagára, majd tiszteletteljesen prezentálja. Például, mit jelent az idő a színházban, milyen műfaji kötöttségei vannak, hogy mire van szükségünk általa, és egyáltalán miért létezik? Mindezt számomra meglehetősen humoros formában. Szeretem, ha egy előadásnak sajátos humora van. (Mert ez nem tanulható. Jön az emberrel.) Valahogy többet mond az alkotókról az, ahogyan léteznek a színpadon, mint az előre legyártott válaszok egy szakmai beszélgetésen. Na, ilyenek nem voltak, vagy legalábbis nem éreztem annak.

Vagány volt. Tequiláztunk, Drakulán és a halálon nevetgéltünk, popcornt osztogatva tartottak hatásszünetet, majd a végén a jól megérdemelt cha-cha-cha. A színház a színházban jelenség nem újkeletű. De az alkotók ebben az előadásban olyan határokat feszegettek, amit számomra nem lehet általánosítani akképpen, hogy „Igen, ez ilyen kortárs színház.”. Annak ellenére, hogy volt benne meztelenre vetkőzés, provokáció, interakció, miegymás… És jól ismerjük közelről azt a jelenséget is, ahol a közönség viszi a bőrét vásárra azzal, hogy kitépik a jól megszokott nézői székéből. Itt ez valahogy más volt. Ugyan végig éreztük, hogy valamiféle határokat feszegetnek, de a kivitelezés mégsem lépett át egyetlen meghúzott vonalat sem. Végig éreztette, hogy milyen pozícióban vagyunk. Aki nézőként jön, az is marad.

A színházi élményt az adja, hogy egy „mágikus” ajtón keresztül érzékeltetik velünk, hogy a színész színészkedik éppen. Pont elég. Valahogy a történet nélküli „színházcsinálás” olyan példája volt a tegnapi, amelyben a gondolatiság és az emberi együttérzés kombinációja párosulhatott valami személyesebb humorérzékkel. 

Nehéz mit írni objektíven egy olyan élményről, ahol az embereket a színpadon az első pillanattól kezdve megkedveltem. Pedig csak annyit szóltak hozzám eddig (a színház előtt, valamelyik indokolatlanul túlnyújtott hajnalon), hogy „You, don’t want to dance anymore?” Lányos zavaromban most nem mondom el, hogy mit válaszoltam. A kérdés párját a szátokba adom. Csak szeretnélek titeket megerősíteni, hogy bármi jobb, mint ami akkor, ott, belőlem kijött. Nagy szerencsémre tényleg viccesek ezek a „fiúk”. 

MIndpolis 1.0. Fotó: Beliczay László

Önkontroll nélkül

Brok Berni írása a horvát Skop Művészeti Szervezet Mindpolis 1.0 c. előadásáról

Az emberi elme rejtekében biztonság van, teljes kontroll a történések felett, amelyből ki lehet zárni a fájdalmat, illetve a valóság kegyetlen és kiszámíthatatlan tényezőit. A felelősség másokkal szemben megszűnik, csak az egyén mint individuum létezik, akinek nagyravágyó és gyakran perverz vágyai egy alternatív valóságot szülnek. Mindezt azért, hogy kilépjünk saját emberi kicsinységünkből, abból a klausztrofób érzésből, ami tehetetlenné tesz minket a sorsunk felett.

A horvát Skop Művészeti Szervezet az online teret választotta menekülési pontként, ahol a Marco Polo felhasználónévvel élő férfi egy teljesen új dimenziót hoz létre, amelyben Odüsszeuszhoz hasonlóan utazik játékszerűen a görög városok között. Mindezt társával, a Kublai Khan álnevet használó nővel. Az előadás dramaturgiai felépítése azonban zavaró, a szándék ellenére nem építette ki a mozgást az online térben. A két fél között állandó volt a testi kontaktus, az első fél órát idegesítő, erotikus érintések és nyögések töltötték ki. Nem volt indokolt a kettejük közötti párbeszéd és a kifele nézés konvenciójának a váltakozása, emiatt nézőként a tér mivolta tisztázatlan maradt. A két szereplő képzelgéseit néhol a valóság szakította félbe, amikor a férfi kamerán keresztül kommunikált a beteg édesapjával, aki elől a virtuális világba menekült. A technológia használata ebben a formában azt a látszatot keltette, hogy szándékosan cserélték össze a valóságot a fikcióval. A férfi az általa kialakított képzelgésben szeretne élni, ami olyan társadalmi problémákat is érint, mint a terrorizmus. Az összes általuk kitalált történet mindegy, hogy erőszakról vagy lopásról szólt, mentesítették őket a fájdalomtól és a haláltól. Álomszerűvé vált az egész előadás. Sajnos emiatt a végén, az édesapa meggyilkolása elveszti a jelentőségét. Hiába szabadul meg a férfi élete legnagyobb akadályától, a végén úgyis börtönbe kerül. Azonban ekkora már a tér és idő teljesen összemosódik a néző elméjében is.

A koncepció alapötlete és a szöveg talán az egyetlen, ami működőképes lenne, a kivitelezés azonban csak öncélú magamutogatásnak tűnik, és ez egyáltalán nem kötötte le a nézők figyelmét. Fiatalként először láttam azt, hogy a közönség szinte egy emberként unatkozott, egy részük előadás közben kisétált, a maradék pedig jóízűeket horkantva aludt. Ők is egyfajta alternatív valóságba menekültek, és sajnálatos módon ezek a pillanatok váltak az előadás legérdekfeszítőbb pillanataivá.

Pericles éjszakai beszélgetés. Fotó: Mihai Toth

Az unatkozó színész rákfenéje

Barna Léna írása a Shakespeare-nek tulajdonított Pericles-adaptációról, amely Philip Parr brit rendező elképzelése alapján készült a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban.

Az előadás előtt Mátyás Zsolt kiállítását tekinthettük meg, ami majdnem egész héten dekorációként szépítette a színház előterét. A kiállítás értelmet nyert a fesztivál utolsó napjára, és egésszé tette azt. A szövegkönyv lapjaira rajzolt minták és érzelmek plakát nagyságúvá váltak, amik előrevetítették nekünk a soron következő előadást. Ha ebből a szempontból tekintünk az előadásra egy vagány összművészeti alkotássá nőtte ki magát a Pericles.

Na de mik azok a beható tényezők, amik miatt élvezni tudok egy előadást? Színészi játék, látvány, hangzás, térelrendezés, választott dráma, érdekes cselekményszálak, karakterek közötti konfliktus(ok), rendezői koncepció, s a többi fűszer. Na persze, ebben a felsorolásban vannak elhagyható dolgok, amitől ugyanúgy izgalmas lesz egy produkció, csak lehet, hogy nem lesz annyira hatásos.

Az utolsó előadás a temesvári magyar társulat egyik friss produkciója volt, aminek témája Pericles története. Igazából nem tudom, hogy hol kezdjem, mert hat a fesztivál végi fáradtság, már nem vagyunk annyira nyitottak, mint a hét elején. Írtam már, hogy nem igazán tudom befogadni a mozgásszínházi előadásokat, de azt hiszem, hogy ezt sem. Bár az is meglehet, hogy az új generációnak már túl magasan van az ingerküszöbe, s azért nem kötött le ez a megközelítőleg három órás produkció. Hiányérzetem van, mert a fent említett elemek közül nagyon sokat hiányoltam. A szöveg shakespeare-i volt, viszont helyenként nem volt értelmezve. Olyan kérdések fogalmazódtak meg bennem, hogy a színészek vajon értik-e azt, amit mondanak, vagy csak alaposan betanult szövegfelmondás tanúi vagyunk-e. Az a gyanúm, hogy sajnos az utóbbi. Az angol feliratot kellett nyomon követnem, mert a magyar szavakat nem értettem. Nem a magyar nyelv okoz nehézséget, hanem a játszók beszédmódja és hangossága, és ehhez biztosan hozzátartozik az is, hogy a térelrendezés nem kedvezett  nekik. Ezenfelül voltak nem végigvitt ötletek, megkezdett gondolatok, amikről időről időre megfeledkeztek a színészek. Emiatt a dekoncentráltság miatt az előadás gördülékenysége is megakadt, és széthullott a rendezői koncepció. A kezdéskor a kaptunk egy civil kiszólást az egyik színésztől, hogy ő bizony nem fog vérfertőző gonosz apát alakítani, s azt hittem, hogy ez is a játék része lesz majd. Ez nem így lett. Felvillantották a lehetőségét, hogy ennyire közvetlen is lehetne a játékmód, aztán mégsem éltek azzal. Illetve a civilségnél maradva: az éppen nem színpadon játszó színészek végig jelen voltak különböző pontokon elhelyezkedve a térben, láttuk és megfigyelhettük őket, de velük nem foglalkozott a rendező. Kiültette őket, hogy csináljanak, amit akarnak, de ez a visszájára sült el: miközben a színpadon épp jelenet folyt, csak annyit láttam, hogy az elektromos cigitől elkezdve, a civil viccmesélésen keresztül mindennel próbálták elfoglalni magukat a színészek. És az unatkozó színészeknél nincs viccesebb. Tiszteletlenségnek tűnhet, de én igazán élveztem megfigyelni néhányukat, hisz akarva és akaratlanul is odavonták a figyelmem, még ha ez az éppen soron következő jelenetben alakítani próbáló színész rovására is ment.

Éhség / Basca Színház. Fotó: Beliczay László

Izomszínű falak

Jézsó Melissza írása a temesvári Basca Színház előadásáról, melynek címe Éhség.

Utolsó nap. A temesvári Basca színház Az éhség című előadását látták azok, akik kegyesen helyet kaptak a kisbuszon, vagy sétáltak fél órát a helyszínig. Mikor belépünk a kisméretű helyiségbe izomszínű téglafalak fogadnak bennünket. Egy konyha képe tárul elénk: emberméretű hűtő, amely szobaként is funkcionál, egy fekete bőr kanapé a jobbon, és a terem hátsó részen elhelyezett asztal, négy székkel. Baloldalt növény, amit az előadás elején előszeretettel locsolnak percenként. Aztán elfelejtődik. A színpad néhány centimétere és az alja a nézőtér felső részeiről egyáltalán nem látszódik.

Az előadást követő beszélgetésen az alkotók elmondták, hogy számukra az éhség a kommunikációra való éhségét jelenti egy diszfunkcionális családban, egy nagyon extrém szemszögből. Nekem valahogy benne volt az erőszakra való éhség is. A fiú nem beszél, pszichopata, mint a nagybácsi… az elején egy beteg verset szaval, az őrülettől való félelem őrületett szül. Rettegés. Éjszakánként az összes veszélyes tárgyat összegyűjtögeti az anya. Főleg a késeket. A fiú egyik alkalommal késekből a hűtőre írja: foame-éhség. Az Anya és az Apa retteg a Fiútól. Olyannyira, hogy, amitől rettegnek maguk által válik valóra…: „véletlenül” megölik az orvost és a nagymamát. A fiú mindent végignéz, amit nem szabadna látnia.  Nem tudnak kommunikálni, nem mernek kommunikálni, a fiú is elkezd rettegni tőlük. Mindenki fél, hogy éjszaka megöli a másik (nem hiába…). Az időt nem lehet érzékelni, olyan, mintha állna… vagy csak nagyon lassan folydogálna. A fiú megéhezik, és felfalja a bomló orvos testét. Álmàban a fiút a szülők meg akarják ölni, de mégsem merik. Az utolsó képben a szülők a hűtőben állnak, az asztalnál a fiú, vele szemben egy különös fekete alak, a másik két szék üresen. Az asztalon az addig keresett kés. 

Az előadás végét nyitva hagyják, de mégis van egy fajta rossz előérzet benne… Tömérdek ötlet megfordult a fejemben, hogy ki is lehet az a rejtélyes fekete árny: éhség, a fiú egyik bomlott mása, az anyja bátyja… végül az alkotók megerősítettek benne, hogy a nagybácsi az.  Lüktető hang köti össze a jeleneteket. Különös világ, különös érzésekkel. Egyszerre keltette fel a kíváncsiságom és az undorom. Szeretem a fekete humort és a szóviccet, de néha erőltetett volt számomra, a színészi játék nem volt végig egységesen erős, de végülis álló vastapsos bemutatójuk volt. 

Ahogy a karakterek keresik a szavakat egymáshoz, úgy keresem én is az érzéseimet az előadással kapcsolatban. Különös, ambivalens érzések futnak át rajtam, ami nem biztos, hogy rosszat jelent.  

Shakespeare marad koncert. Fotó: Beliczay László

Shakespeare-i édenkert

Marton Orsolya írása a WH: Sena / Márkos / Gryllus / G. Szabó Shakespeare marad koncertjéről

A hostel kertjében ülök a fesztivál utolsó napján, és Akua Narut (Poetry: How does it feel) hallgatok. Amikor meghallottam Sena hangját (akiért gyerekkori Irie Maffia időszakomban odavoltam) Akua Naru jutott eszembe. Valószínűleg a mély orgánuma, de a Shakespeare koncert hangzása miatt is: R&B, rock, reneszánsz zene, törzsi ritmusok, elektronikus, de ezt a zenei kavalkádat mindig kísérte egy jazz alapbúgás. És ahogy a jazzben szokás, a koncerten is minden zenésznek volt egy külön zenei pillanata, de végig összhangban voltak (itt kiemelném Sena és Eva mély és magas harmóniáit). Tisztelték egymást, a zenét, a színházat, Shakespeare-t és a nézőt is. Shakespeare szonetteket hallhattunk dalszövegként, slam poetryként, mini jelenetként és szavalatként. „S a valóság költői őrület” hangzott el a mondat, miközben stilizált róka, madararak, zsiráf, csiga csúszkált-mászkált egy képernyőn, ami beterítette a zenészek arcát. És ebben a zenei Édenkertben Shakespeare végig rajtunk tartotta a szemét.

Éjszakai beszélgetés, Atelier 3+1 France

KÖSZI NEKED, TESZT-FESZT

Radó Lilien írása

Megjössz, továbbmész, megérkezel

reggel nyolc, megyek haza

csend van, a bőröndjeim dühöngenek

az utolsó kávémat fogyasztom a kertben

tele vagyok érzéssel s döntök

itt hagyom magam Temesváron még egy kicsit

had érjen, éljen soká’ a képzeletem

úgysincs még artikulálható lenyomata a hétnek bennem

az itt kapott élménynek illata, képe, érzete, ritmusa van

ahogy keverednek körülöttem a megélt percek

nem vagyok hajlandó foglalkozni a jelennel

inkább szóljon még Ivo Dimchev a fülemben

az autópályán az időből legálisan kiszakadok

ezt kihasználom, megragadva szabadságom

akkor lépek csak vissza a valóságba

ha a táblán Marosvásárhely betűi 

tükörképként emlékeztetnek az élet folytonosságára.