Spectacolul METCH - Concert de Ivo Dimchev, sustinut in cadrul TESZT la Teatrul Maghiar din Timisoara, Vineri 24 Mai 2024. ©Cornel Putan

A 15. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó – a TESZTblog írásai II.

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, a kolozsvári BBTE Magyar Színházi Intézete és a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem hallgatói a 15. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó – TESZT vendégei voltak, az előadásról a fesztiválblogban írtak: TESZTblog 

Akár, Akárki / Szkéné-Forte társulat. Fotó: Beliczay László

(Akár akárki)

Divéki Marcell írása a Szkéné Színház és a Forte Társulat együttműködésében készült Akár akárki c. előadásáról

Másodjára látom az Akár akárkit, legutóbb az Ördögkatlan fesztiválon találkoztam a Fortesokkal. Első alkalommal nem voltam az ideális befogadó. A koncertről koncertre, az előadásról előadásra járás (mindezt félrészeg-másnapos-kialvatlan állapotban) lefárasztott a fesztivál utolsó napjára, és az ingerekre érzéketlenül ültem be megnézni az „amoralitásjátékot”. A fesztivál-körülmények ellenére mégis hatással volt rám, és kiemelkedett a napok élményeiből. Érzékeltem, hogy egy komplex és többszörösen rétegzett előadást látok, ami egyben nagyon egyedi világot is képes teremteni. A TESZT-en minden nap minden előadása egy erőteljes és sajátos közeget teremt – az Akár akárki sem kivétel.

A Borbély Szilárd drámája a középkori, liturgikus moralitásjáték műfaján alapszik, egészen konkrétan a korabeli Akárkin, amelyben az Ember (Akárki) a túlvilág felé tartva folytat párbeszédet, „moralizál” a Szépséggel, Gazdagsággal, Barátsággal… Az Akár akárki drámaszöveg megjelenésekor a szerzői utasítás, az első néhány mondat a következő:

„A szöveg jelen formájában még nem a végleges; a szerzô a változtatás jogát fenntartja”. Ahogy a rendező fogalmaz, „ez a szöveg egy kísérlet” és az előadás is ezt a mentalitást követi – minden esetleges.

A már így is általános, minden emberi lényt magába foglaló „akárki” szóhoz hozzákerül az „akár” – az esetlegességet, az általánosságot tovább tágítva. Mindkét szó komolyan van véve. Történik egy nagy merítés emberekből és típusokból, akiknek találkozása elképzelhetetlen lenne ezeken a falakon kívül, most mégis lehetséges. Létrejöhet a hajléktalan filozófus és a transzvesztita párbeszéde, vagy a ferences barát és a bér-sorbanálló közti kommunikáció. A narratíva nem a megszokott: mozaikszerű, rövid jelenetek, helyzetek váltják egymást. Csak a halálesetek ismétlődnek, a szerepek cserélődnek. Jelenetekre bontva „akárkikről”, végül az egészre tekintve mégis „akárkiről” beszélhetünk. A (holt)test állandó látványa a színpadon a különböző alakokat kapcsolatban tartja. A díszlet is esetleges: néhány bója és szikszalag. Valami épülő, készülő dolog. A moralitás műfaj ellenére nincsenek sulykolt „helyes cselekedetek” vagy tiszta, szembeállított dilemmák – csupán bemutatott helyzetek. Bármilyen történet, ami bárkitől elhangozhat: akár akárki.

Ivo Dimchev: MATCH c. koncertkiállítása. Fotó: Cornel Putan

Horrorpornó Ivo Dimchev festményein

Barna Léna írása Ivo Dimchev: MATCH c. koncertkiállításáról

A tavalyi produkcióhoz képest az idei még ivodimchevesebb volt. Az erotika és a szemérem a METCH-ben sem volt utolsó szempont, az alkotó ismét nyíltan felvállalta szexualitását, sőt, ezenfelül pár igazán érdekes történetet is elmesélt az életéből. Ivo elmondása szerint ezen a koncerten keresztül szembenézett az öregedés tényével, holott igen csinosan néz ki, elmondta azt is, hogy a festés számára egy jó gyakorlat, mert ezzel rájött arra, hogy nem mindenben tökéletes, s ez erőt ad neki szembenézni a hibáival. 

Ivo Dimchev ezúttal egyedül állt ki elénk a színpadra, célja az volt, hogy eladja a  szerinte nem annyira jó  képeit. Érdekes kérdés ez: lehet-e már valaki annyira híres, hogy a “tehetségtelenségéből”,  gondolok itt a festésre , anyagi hasznot húzzon, pusztán azért, mert ő Ivo Dimchev? Ez az ember képes egy pillanat alatt bolondot csinálni a közönségből: idén is megadta a lehetőséget, vagyis inkább a kötelességet a publikumnak, hogy vele együtt állhassanak a színpadon. Onnantól, hogy felmentél a színpadra, nem volt menekvés, azt kellett csinálnod, amit ő mondott, különben… Nos különben nem tudom mi történt volna, mert minden résztvevő önfeledten csinált magából hülyét Ivo Dimchev miatt. Reménykedtünk abban, a tavalyi performanszából kiindulva odaajándékozza az egyik festményét annak, aki bevállalósan végigcsinálja a mozdulatokat, amiket kért tőle. Végül ez nem történt meg, de az előadás közben licitre bocsátotta azokat. 500 lej volt a kezdőár. Nem meglepő, de végül senki nem kínált sokkal többet az ajánlott összegnél. A szakmai beszélgetésen viszont elmondta azt, hogy volt olyan fellépése, ahol 1000 dollárt is felajánlott valaki, csakhogy hazavihessen egy hamisítatlan Dimchev festményt. Ez lej viszonylatban megközelítőleg 5000 román valutát ér. A mi közönségünk legnagyobb ajálata 700 lej volt. Nem titkolta, hogy csalódott volt emiatt, de ez a sértettség is nyilván a produkció része volt. Mindenesetre vicces volt nézni, ahogy egy majdnem ötven éves meleg férfi azon duzzog, hogy  senki nem hajlandó egy kisebb vagyonért megvenni az ízléstelen festményeit.

Mindenesetre ez is egy remek élmény volt, úgy érzem, hogy egy Ivo Dimchevhez hasonló markáns figura képes feloldani a fesztivál vége felé közeledve kialakult fáradságot, ingerültséges és az időjárás okozta szomorúságot.

Száz pohárköszöntő. Anita Wach / Via Negativa társulat. Fotó: Beliczay László

Molnár Kata és Gergely Ágnes írása a Via Negativa társulat Száz köszöntő c. előadásáról

Ünnepelni a (nem is annyira) gyönyörűt, avagy megszállottan meztelen

A 2024-es TESZT fesztivál nyitónapja a Via Negativa szlovén társulat performanszával, a Száz köszöntővel kezdődött.

Habkönnyű krémessel indít az előadás, majd a végére leolvad a máz és marad a nyers hús.

A stúdióterembe lépve két pincér fogadja a nézőket, mindenkinek a kezébe adnak egy pohár vörösbort, majd a helyünkre megyünk a díszleten át, ami a földre rakott, különféle színű folyadékokat tartalmazó poharakból és süteményekből áll. A tér közepén egy kissé elmosódott bohócsminkes nő áll, aki felvezeti az estét, mint egy házigazda. De Anita Wach nem csupán házigazda: színész, performer, bohóc, bűvész, artista, táncos. Elképesztően nagy utat jár be alig egy óra alatt. Elkezdi a köszöntéseket, a közönség nevetve emeli a poharát: cheers, cheers. Az első rész laza, humoros pohárköszöntőkből áll, a nő ezalatt az üvegek és tányérok között lépked, balettszerű, precízen koreografált mozdulatokkal. A közönség sorban olvassa a tósztokat: a színészek testére, a mindig józan dramaturgokra, a zsémbes kritkusokra. Ő pedig reflektál rá, miközben egyre inkább belemerül a kellékekkel való játékba.

Zeneváltás, ruhaváltás, rockos, majd jazzes dallamok csendülnek fel, a rózsaszín trikó helyét átlátszó, fekete felső veszi át. Komolyabb témák kerülnek elő: a jövő művészeire, a hibákra, amiket nem kellet volna megtennünk, a diktátorokra és az elnyomókra. Mindig kiváló érzékkel vált a művész, mialatt ürülnek a poharak: játszik nevetéssel és mélységgel, magával és a közönséggel.

Amikor Anita levetkőzik, semmiféle feszengés nem érezhető a közönség soraiban, pedig színpadi meztelenségnél ez szinte mindig előfordul. Nem egy meztelen ember állt előttünk, hanem egy művészi alkotás, egy test, aminek performatív funkciója van, egy test, ami annyi mindent tud jelenteni. Csodálatos érzékenységgel építette fel a színész a kölcsönös bizalmat a közönséggel, így egy felszisszenés sem hallatszik, ahogy a ruha nélküli embert nézzük.

„I’m obsessed with nudity” – mondta Anita a szakmai beszélgetésen. Talán úgy lehetne fordítani, megszállottja a meztelenségnek, de inkább csodálat ez. Mennyi lehetőség van egy testben! Meztelen lábaival a süteményekre tapos, folyik a bor a testén, a padlón, minden maszatos és csúszik, ragad. Csupasz valóság lett a kezdeti műviségből.

Nehéz feladat átadni azt, mi is a Száz köszöntő. Egyszerre közösségi élmény, színház, performansz, és mindez egyszeri, hisz minden alkalommal más a téma és más a közönség, ez valóban a pillanat művészete, ami magával ragad és beránt a mélyére egy olyan varázslatnak, ami igazán méltó fesztiválkezdet volt.

Molnár Kata

A százegyedik te magad légy!

Száz köszöntő. Az első előadás. Valójában performansz. Őszintén, valahogy elment a fülem mellett a tény, hogy egy performansz része leszek, és nem egy megszokott színházi előadáson dőlök hátra kényelmesen a bársonyvörös székbe.

Nehéz megkezdeni egy fesztivált, sokszor az első előadás dönti el a kezdő hangulatot. Amikor beléptünk a térbe, egy vonzó, idősebb hölgy és két pincér fogadott minket. Rögtön a kezünkbe nyomtak egy pohár vörösbort. Talán egy érettebb Pinot Noir, vagy egy fiatalabb Cabernet Franc, testes volt, de érezhető volt a kék szőlő karaktere, s annak valamilyen szinten a könnyedsége. Nem tudtam dönteni, de megnyugtattam magam, hogy ezúttal nem borkóstolón vagyok, bár az is lehetne. Az volt a szabály, hogy ha elfogy a borod, felemeled a poharad, és már jönnek is a dolgos kezű pincérek újratölteni. A boron kívül adtak cetliket, rajta három nyelven köszöntők. Összesen 93-at. Bele sem mertem gondolni, hogy ezt én most miért kaptam. Aztán vártam. Vártam, hogy kimondják azt, amitől a legjobban félek egy idegen közegben: beszélnem kell. Feljegyeztem magamnak azt, hogy interaktív. Rá két percre pedig azt, hogy túl interaktív. De semmi baj. Túllendültem. Igazából ez beletartozik egy jó performansz kereteibe, ettől élt igazán ez az előadás.

A művésznő, Anita Wach, bohóc arcfestéssel és attitűddel várt minket a színen. A bohóclét mindhárom formáját láthattuk a színpadon egy óra alatt: a Buster Keaton-féle szárazbohócot, a Chaplin-féle szomorú bohócot, és a tréfás, vidám bohócot. Egy idő után, mikor már javában mentek a köszöntők – én meg már a harmadik újratöltésnél jártam, és úgy nézett ki, hogy többet már nem is akarnak adni, hiába emelgetem a poharam –, észrevettem, hogy rettenetesen meleg van. Itt Anita már félig-meddig meztelen volt. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy talán az a célja ezzel az irdatlan meleggel, hogy mi is vele együtt levetkőzzünk az előadás végére. Konkrétan és átvitt értelemben is. Sajnos, a performert leszámítva senki nem meztelenedett le. Konkrétan és átvitt értelemben sem. Azzal, hogy nekem megfordult a fejemben ez az ötlet, mégis nyert a performansz.

Ahogy haladtunk előre a köszöntőkkel, a gyengéd és egósimogató szál dramaturgiailag szépen kidolgozva csapott át brutalitásba, ahol már saját és egymás verejtékét ivó művészeket köszöntöttünk. Ez szépen lett párhuzamba vonva a performer viszonyával önmagához, a térhez és a közönséghez képest. Kicsit olyan volt, mintha mi lettünk volna a bábmesterek a szövegeinkkel, ő pedig a marionett. Az előadás végére már elszakadtak a zsinórok, olyan hevesen rángattuk azokat. A marionett életre kelt, és ki tudja, ki meri tudni, hogy mi ennek a következménye?

Gergely Ágnes

Pentesilea/Teatro Di Venti. Fotó: Beliczay László

Silye Nóra és Jézsó Melissza írása az olasz Teatro dei Venti Pentesilea c. utcaszínházi előadásáról

A szenvedély és az erőszak, a szerelem és a hatalom párbaja

Amikor megtudtam, hogy az előadás a Szabadság téren lesz, azonnal éreztem, hogy valami különleges élmény vár rám. A minimalista, de mégis erőteljes díszlet azonnal magával ragadott. A díszlet egyszerűsége előtérbe helyezi a színészi játékot és a fizikai mozgást, amelyek az előadás valódi erejét adják. A hangok használata szintén felkeltette a figyelmemet. A dobok és a jól megválasztott zenei aláfestés felerősítette a jelenetek érzelmi hatását. A csend és a zaj váltakozása különösen hatásosnak bizonyult, és lehetővé tette, hogy a nézők mélyebben belemerüljenek a történetbe.

Az előadás kezdetén az első dolog, ami feltűnt, az a színészek rendkívüli fizikai jelenléte volt. Stefano Tè rendezése tele volt intenzív mozgásokkal, és amelyek mindegyike hozzájárult a történet érzelmi mélységéhez. A gólyalábas színészek nem csupán eljátszották szerepeiket, hanem testükkel, mozdulataikkal és mimikájukkal életre keltették a drámát.

A Pentesilea alakját játszó színésznő egyszerre volt erős és sebezhető. Jelenléte dominált a színpadon, és minden mozdulata a belső konfliktusait tükrözte. Az ő és Akhilleusz közötti jelenetek különösen lenyűgözőek voltak – a kettejük közötti feszültség szinte tapintható volt. A fizikai konfrontációk és a finom, érzelmi pillanatok tökéletes egyensúlyt teremtettek, ami folyamatosan fenntartotta a figyelmemet. A két főszereplő viszonya az ellentétek és a szenvedély küzdelmének jelképe. Mindketten kivételes harcosok, akik a trójai háborúban találkoznak, de kapcsolatuk nem csupán a csatatérre korlátozódik. Az ő történetük a szerelem és a hatalom, a vágy és az erőszak összefonódása. Pentesilea és Akhilleusz viszonya nem csupán egy egyszerű szerelmi történet, hanem egy mélyen megrendítő dráma, amely bemutatja az emberi érzelmek és a hatalom közötti összetett kapcsolatot. Stefano Tè rendezésében ezek az érzelmek és konfliktusok vizuálisan és fizikailag is megelevenednek, így a közönség még inkább átélheti a két karakter közötti feszültséget és szenvedélyt.

Heinrich von Kleist klasszikus tragédiájának modern, kísérleti feldolgozása új dimenziókba emeli a történetet, ahol a szenvedély és az erőszak, a szeretet és a gyűlölet folyamatos táncot járnak.

Silye Nóra

Mi lett volna, ha…

 

A színház utcájában a színes esernyők alatt cammogok a Szabadság tér felé. Beveszem a kanyart. Beülök a kis műanyag székembe az első sorba. Közelről akarom látni a „vészt”. A kezembe nyomják az előadás szövegét. Ráfér egy A5-ös lapra. Pentesileataz amazonok királynőjének görög mitológiai történetét, egy német író, Heinrich von Kleist dolgozta át még az 1800-as években. Ebből a műből merítkezett az előadás. Itt az amazon öli meg és siratja el szerelmét, Akhilleuszt, míg az eredeti mítoszban ez fordítva történik. 

Egy utcaszínházi produkció, Stefano Té által rendezett Pentesilea című előadás díszlete tárul elénk, amit az olaszországi Teatro dei Venti színház hozott el a fesztiválra. Előttem rojtokkal borított magas asztal, mögötte egy kopár fa, amin álomfogók, rojtok, fadíszek lógnak, és mindkét oldalán egy-egy hatalmas dob. Oldalt két állvány, amin egy rejtett mikrofon, cintányér, egy ütő, és egy rúd csimpaszkodik, jobbomon a játéktéren kívül dobfelszerelés, dobossal együtt. A háttérben egy régi, romos épület, hatalmas kapuval. A nézőteret kötelekkel választják el a játszóhelytől. 

Kinyílik a kapu, egy nő (Francesca Figini) és egy férfi (Antonio Santangelo) lép ki gólyalábon; a nő sötét harci ruhában, rajta rojtokkal, tollakkal és egy kilátszó lábbal, a férfi pedig világos harci ruhában, hosszú szoknyaszerű „nadrágban”, páncélként is asszociálható mellényben. A sminkjük is jellemzi a habitusukat: a nőn fekete-piros pöttyök, csíkok vannak, a férfi arcát fekete-fehér vonalak határolják körbe. Amint kiléptek, lassan körbejárják a teret a nézők körül, felmérik a harcmezőt, ahol majd meg kell küzdeniük egymással, egymásért. Elmondják a történetet: Trója védelmére lóháton érkeznek az amazonok, élükön a félig vad, félig kecses Pentesilea; a hősnő beleszeret Akhilleuszba, de ő a férfitól csak visszautasítást várhat, számára a háború szent. A nő őrjítő haragra gerjed. Akhilleusz meghal, pedig egy nyíl sem éri a sarkát. 

Dobolás veszi kezdetét. Az előadás alatt gyönyörű, kifejező zenék hallatszanak, amiért Igino L. Caselgrandi a felelős. Csodálkozva nézem, hogy a macskaköves utcán képesek a színészek egy lábon ugrálni úgy, hogy a helyzetüket nehezíti a gólyaláb is. A csatajeleneteket a levegőben, vagy felnagyított mozdulatokkal oldják meg. A nőnél ostor, a férfi kezében lándzsa. A végső harcban egy-egy cintényár is kerül hozzájuk, mint valamiféle pajzs, aminek hangja megfelelően aláfesti az összeütközést. Csattognak a csókos ütközetek…. Az amazon vörös rózsaszirmokat dob a férfira, ekkor még kölcsönösek az érzéseik egymás iránt, de nem sokáig. (A vörös rózsa szintén Kleist művéből való: az amazonok csak olyan férfiakkal alkothattak párt, akiket legyőztek, és még ekkor sem dönthettek önkényesen, hanem a rózsaceremónia által kaphatták meg a kiválasztottukat.) Mikor Akhilleusz kiábrándul Pentesileából, odavág hozzá egy piros leplet. (A felső részén lyukak vannak, amit okozhatott az előadás alatt az amazon foga, vagy a keze tépése, de mégis jobb szeretek úgy tekinteni rá, mint a szívére, amit az elutasítás fájdalma megsebzett.) Maga köré tekeri, erőt gyűjt belőle. Majd ismét próbálkozik. Hiába. Fájdalmában hang nélkül üvölt, néha magányos farkasként vonyít, de mégis talán a néma sikolyok viszik a prímet. Pár próbálkozás után a vágy, a csalódottság, de leginkább a düh, az elutasítás dühe lesz úrrá rajta, és a piros lepellel, a „szívével” ájulásig fojtja Akhilleuszt, majd fogával és kezével tépi szét a hőst. (Ez ismét Kleist átdolgozásából való: a műben mikor lenyugszik, és látja mit művel, bánatában csak annyit tud mondani: csók és harapás között alig van különbség.) Gyászdalt énekel Akhilleusz felett, elsiratja szerelmét. Letakarja a „szívével”. Nem bírja elviselni a tettét, és csatlakozik hozzá, megöli magát a piros lepellel. Az utolsó kép: két piros lepellel borított fej csókot vált. Ugyan az életben nem, de a halálba egymáséi lehettek. Mondhatni ez egy ógörög Rómeó és Júlia történet. Utálva a halálba szerették egymást.

Az alkotók megosztották velünk a beszélgetésen, hogy nem valami tökéleteset szerettek volna létrehozni, hanem valami élőt, emberit. A két karakteren volt a hangsúly, és ők a klasszikus feldolgozásokkal szemben más nézőpontból közelítették meg a történetet: az ő Pentesileájuk szerelemből hal meg. A férfi színész számomra alig volt látható, a színésznő vitte az előadást, de ezt betudhatjuk annak is, hogy az alkotók ő szerepére teszik a hangsúlyt, az ő érzéseit közvetítik jobban, alapvetőleg ő az érző a férfi karakterével szemben. 

Mit lehet mondani? Ha a nő nem az elvártan kedves, segítségre szoruló, de mégis szeretetre vágyó emberi lény, akkor máris egy szörnyeteg? Pentesilea valóra váltotta, amit szeretett volna, lehet, hogy fájdalmasabban, és több szenvedéssel, de hiszem, hogy mindez meghozta a gyümölcsét. Tragikus, de mégis gyönyörű történet, ami egyre több, az utcán vándorló nézőt vonzott az előadás közelébe. Én szerettem. 

Jézsó Melissza

staubkinder / cie. toula limnaios társulat. Fotó: Beliczay László

Súlytalanság

Gergely Ágnes írása a cie. toula limnaios társulat staubkinder c. előadásról

staubkinder című német táncelőadást május 23.-án láttuk, már nem tudom, hányadik nap… Talán a negyedik.

Az első kép, ami a néző elé tárul egy élő festmény a színészekből alkotva. Megjelenik egy angyalfigura, akit árnyékként követ 7 ember. Leborulnak előtte, mintha imádnák. Ezt a képet egy Krisztusi asszociációként értelmeztem, de erről majd később többet! Amikor a táncosok elkezdik követni az Angyalt, megtölti szép lassan a színpadot az arcukra rákent por. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez az esztétikai funkcióján túl jelentett-e bármit is, én nem tudtam hova tenni. A lényeg az, hogy szép volt. 

Az ezt követő, majdnem váratlan fordulat hogy két ember letépi az Angyal szárnyait. Itt kötöttem össze a Krisztusi képet és jelentést az Angyallal. Az előadás egyik legfontosabb kérdését fogalmazta meg ez a gesztus: mit tennénk, mi, emberek, ha ma lejönne Jézus a földre? Letépnénk a szárnyait, s megpróbálnánk magunk közé olvasztani. Az előadás premisszája ebből a szempontból, azt hiszem, hibás, vagy legalábbis nem teljesül: Jézus nem olvadna bele az emberiségbe, még akkor sem, ha újra keresztre feszítenénk. Az emberi gyarlóság és kegyetlenség demonstrálását szolgálta ez a kép. Az előadásban az Angyal karaktere, miután leszakítják róla a szárnyait, hétköznapi emberré válik, és többé soha nem szakad ki a monotonitást szimbolizáló társai közül. 

Ehhez kapcsolódóan talán az egész előadás alatt azon gondolkodtam, hogy miért nem működik. Jól táncolnak, jó a koreográfia, jó a zene, aztán rájöttem: üres. De az, hogy üres, önmagában nem elég. Jelentés nélküli. Súlytalan. Következetlen. Valamiért ezt mégsem akartam ennyiben hagyni, úgyhogy gondolkoztam, nagyon sokat, és végre rájöttem: azért volt üres, mert üres kellett legyen. Miután az Angyalról letépik a szárnyakat, és már nincs, aki elhozza számukra a megváltást, a mozgásuk is üressé válik, többé már nem akar és nem tud jelenteni semmit. Ez pedig belülről fakadt. Így van értelme: jelentéssel teli üresség. A színpadi mozgás egy idő után természetes lesz, megszokja az ember szeme, viszont egy jó produkciónak szerintem a természetszerűségre kellene törekednie.

Az előadásnak szerencsére voltak unalmasabb pillanatai. Ilyenkor fedeztem fel például a falra vetülő fényeket, és kezdtem el gondolkodni a létezésének a miértjén. Rácsok voltak. A táncosok egy ideje már a földi börtönben táncoltak. Sajnos nem láttam rajtuk kétségbeesést, nem azért táncoltak, mert nem lett volna más választásuk, hanem mert szeretik. De ezt a Jézus nélküli állapotot szerintem nem érdemes szeretni. Merész. Egy idő után előkerült a kő motívuma is, ami elsőre elég műnek hatott. Annyira egyértelműen jelképezte a súlyt, hogy pontosan emiatt már súlytalanná vált. Nem volt értelme, vagy jelentése, mert nem kellett kibontani semmiből, nem volt elrejtve és feltöltve sem tartalommal. 

Már az előadás háromnegyedén túl voltunk. Újra eszembe jutott az Angyal halandóvá tétele, és hogy a későbbiekben nem reflektáltak rá. Csak hagyták, hogy megtörténjen. Talán azért, mert szép kép volt, talán azért, mert önmagában kellene legyen ennek valami olyan jelentése, amihez én kevés vagyok. Dühös voltam. Akartam, hogy történjen még ezzel a sztorival (is) valami. Kielégületlen maradtam. Abba az egy értelmezésbe tudok kapaszkodni, hogy ne csalódjak véglegesen, hogy hiába emelkedne ki újra az Angyal figurája az emberiségből, úgyis csak újra meg újra letörnénk a szárnyait. Ezért inkább megmarad egy monotonizált mozgásban, beletörődve az emberiség kegyetlenségébe.

Az emberek egy kötélen próbálnak meg felmászni, amit a maga egyszerűségében mutatott meg az előadás. Nem volt túlbonyolítva, igazából különösebben megkoreografálva sem. Egyszerűen be akarták mutatni, hogy az ember, ha fel akarna mászni Istenhez, egész biztosan nem lenne rá képes. A tisztátalansága miatt. Az előadás végén, miután a két reflektor megvilágítja a letépett szárnyakat, mindannyian, a közönségnek hátat fordítva a nyakukba veszik az emberiség súlyát, vállalva a bukás kockázatát. Ennyi.

Ma mondták, hogy a szakmai beszélgetésen kiderült: a koreográfus ateista. Azt hiszem kitörlöm ezt a szöveget, és felmondok. Táxit.

It’s a MATCH – or will be – maybe / Tózsa Mikolt. Fotó: Beliczay László

Bakos Apolka és Radó Lilien írása a Tózsa Mikolt: It’s a MATCH – or will be – maybe – c. előadásról

Tinder-töredékek

Kint várakozunk. Mindenki kíváncsi, mindenki vár valamit. Aztán végre nyílik a színház ajtaja, és beléphetünk. Az összes néző kap a kezébe egy kártyát, aminek az egyik oldalán egy kérdés van, a másikon egy szimbólum. Ezek alapján oszlunk két csoportra. 

Az előadás különféle stációit járjuk be, hol együtt a másik csoporttal, hol külön. Nem hagynak minket sokáig maradni egy helyen, még vége sincs a szövegnek, máris kísérnek a következő helyszínre. Még, még, még. Kell az újabb adag, tápláljuk a függőséget. A díler a Tinder. Az alkalmazás arra ösztönöz, hogy állandóan lekössön, jobbra  balra, tetszik  nem tetszik, kell  nem kell. Éppen így vezetnek minket szobáról lépcsőházba, folyosóról terembe. És mégis, vannak valódi találkozások. Vannak pukkadó fólián lépegető, óvatoskodó érzések, és a végén a mi találkozásaink. Kérdések, amiket felteszünk egymásnak, de nem telefonok képernyőjébe bújva, hanem tisztán egymás szemébe nézve. 

(match)

– szia.

– szia. Ennél jobb pick up line-od nincs?

– Miért, ez nem elég?

– hát erőltesd már meg magad egy kicsit ha udvarolni akarsz

– És miért csak nekem kéne? 

– nem tudom.

– Akkor tudjad.

(unmatch)

(match)

– miért kell mindennek a szexről szólnia?

– mert ami nem a vágyakról szól: az a vágyakról hallgat.

– na ezt jól megmondtad

– nem én

– Hanem?

– Fodor Ákos.

– Az ki? 

(unmatch)

(match)

– na gyere, meghívlak egy sörre, ONS, aztán szevasz

– ennyi kell neked?

– miért, te házasodni készülsz?

– hát lassan már illene. 

– kár.

(unmatch)

(match)

– Most tényleg Isten létéről vitatkozunk itt?

– úgy tűnik

– A következő a kvantumfizika?

– szeretnéd?

– hagyjuk.

(unmatch)

(match)

– hellósziaszevasz. sziacica, gazdád?

(unmatch)

(match)

Bakos Apolka

It’s a match

Az ember úgy ír, mint amilyen állapotban van éppen. „S az állapotom? Na az se normális! Kérdeztem az orvost: ugye hormonális?” 

A fesztivál nálam elérte epicentrumát. Szeretnék igazán itt lenni, de valahogy az alvás minden nap csak hajnali háromkor érkezik. A hostelben bolyongó fiatalok, éjszakázások, hangulatok, nagy beszélgetések. A figyelmemen érződik, hogy ugyan a befogadói szándéknyilatkozatomat gondosan aláírtam, de valahogy a gondolatok a fejemben semmi hajlandóságot nem mutatnak arra, hogy értelmesek legyenek. 

A mai napot bírnom kell, mert a program sűrű, és figyelni akarok. A fáradtságnak ezen pontján kijelenthetem: az elfogyasztott kávéknak száma már nincsen, a vitaminos pezsgőtabletták nem segítenek, a hidegzuhanyok csupán önsanyargatásként hatnak. 

Nézem az előadásokat, és elfog a hiányérzet. Picit elrévedek, a fejemben megjelenik Józsi, az otthoni ágyam. Komoly kapcsolatban élünk. (Persze, nyílt kapcsolatban. De ma már ez nem téma.) Mi igazán remek páros vagyunk, csak a távolságot viseljük nehezen. Ugyanis Józsi túlságosan megszokta már, hogy minden este gondosan beteszem hozzá a testem, ő körbeöleli, aztán jöhet a buli része. Felmelegítjük egymást, és szépeket álmodunk együtt. Viszont az utolsó éjszaka, mielőtt eljöttem, nem jártunk sok sikerrel alvás téren. Biztosan ismeri mindenki, milyen űrt hagy maga után a haraggal elvált kapcsolat. Én mondom nektek, ez most tényleg csak az ő hibája. Az nem normális, ha óránként felébreszt, lehúzza rólam a takarót, hagyja, hogy álmunkban egy fegyveres rabló fenyegessen, mire én halálfélelmemben úgy kell tegyek, mint aki a teendői listájába feledkezik. Reggel meg is kérdeztem, mi baja van? Azt mondja, semmi. (Kedvenc válaszom, de komolyan.) Gondolom ezen a ponton már mindenki sejti, hogy puszi nélkül hagytam. 

Persze, ennek hatásait Temesvárra is elhoztam. Fáradt, meggyötört testtel és lélekkel volt meg az első találkozásom Bélával. Nem mondom, döcögősen indult. Egy kicsit zavarba is jöttem. Azért meg ne haragudjatok, de egy emeletes ággyal… osztozni kell mindenben a másikkal. Meg is kérdeztem, hogy a ti családotokban mindenki ilyen? Azt mondja, milyen? Ikrek? Két másik testvére szembenézett velem. Szerencsémre a csajok a szobában bedobták magukat és lefoglalták a tesókat. 

Aztán kiderült, hogy Béla mégiscsak jófej. Nincs is mit szépíteni! Be kell vallanom. Elég hamar beadtam a derekam és már benne is voltam Bélával egy minimum hat óráig tartó románcban. Nem mondom, az elején kicsit zavart, hogy többen vagyunk. De nyugi, tapasztalatból mondom, mire bemelegednétek olyan érzés lesz, mintha száz éve ismernétek a másikat. Titokban azt is megsúgom nektek, a többiek is csinálják. Ahogy látom, elég közeli kapcsolat alakult ki mindenkinek a maga párjával. Olyannyira, hogy azt is észrevettem, hogy elég nehezen tudják elengedni egymást. Azért ez veszélyes, mert az is közbeszéd tárgya, hogy egy hét múlva mindenkinek irány haza. 

De nem mutogathatunk egy ujjal sem másra, lehetett tudni előre. Ez a többéjszakás kalandok fesztiválja.

Az is érezhető az ötödik napra, hogy a résztvevők kapcsolata saját vagy mások ágyával pont olyan sokszínű és bonyolult, mint amit gondolok a mai napról, úgy általában. 

Na, srácok! Nekem most mennem kell, mert Béla már nagyon türelmetlen és …. hát ti is tudjátok, minden kapcsolat elején a másikkal lenni a legjobb. 

Radó Lilien

Taverna Miresia / Athéni Epidaurus Fesztivál. Fotó: Beliczay László

A székek csikorgása megtéveszthet

Radó Lilien írása Mario Banushi: Taverna Miresia c. előadásáról

Bent ülök egy térben

A neon fénye az arcomba égett

Nevek rajta: Mario, Bella, Anastasia

Egy szappanopera hősei is lehetnének,

De ebben a változatban ők a színpadon nem beszélnek.

Címe: Taverna Miresia

Zuhanyrózsából víz folyik

A férfi meztelen testén időzik

Helyszín: egy fürdőszoba

A víz lassú, de nem mos partot

Tisztázatlan életek otthona

Leföldelt csempék közt, siratóének

Gyászoló lányok, testvérek, anyák, nők

Apa nélkül maradt testek mozgásba lendülnek

Mario helyenként kívülről figyeli őket

Fejében a képzelet, hiszen az ő emlékét kapjuk meg meztelen.

Folyton csak az jár a fejemben, hogy mi a színház? Egy olyan történetmesélési forma, ami az én művészi faragatlanságom, a Kelet-Európai prűdségemmel karöltve demonstrálja, hogy mi az az én –  így lehet, nem egyféle színházat szeretünk. 

Egy olyan előadásról írok, ami nyomot hagyott bennem. Most is érik, tehát vitathatatlanul hatással volt rám. Ami órákig nem enged el, mert újabbnál újabb kérdések és érzések bukkanak fel bennem. Napokig érnie kéne, de most nincs erre lehetőségem, úgyhogy visszakérdezek. Mi a színház nekem, ha nem ez?

Az előadás kapcsán felmerült kérdések, melyek kibontására ebben az írásban nem lesz elég helyem: Hol válik el a színház a valóságtól? Mi számít művészetnek, és mi számít pornográfiának? Mit nevezünk prostitúciónak? Mi történt a nonverbális színházzal az elmúlt ötven évben? 

Mario Banushi az athéni előadás rendezője, szereplője, aki a saját nevén, a saját emlékét viszi színre elhunyt édesapja gyászfeldolgozásának folyamatábrájaként. Mélyreható hang-effektek, fényelések, a színpadon játszó színésznők felemelő bátorságával és kitárulkozásával. Az élmény leírhatatlan egységével próbálkozom éppen.

A kulturális különbségek nem elhanyagolható részeként, azt azért fontos leszögezni, hogy egy ilyen nemzetközi fesztivál, ahol egymás “színházcsinálásába” betekintést nyerhetünk, fantasztikus élményt nyújt, ön-önmagában is. Mind gondolkodásban, mind megvalósításban nehezen összehasonlítható egy olyan előadás értelmezése és befogadása, ami egy performatív elemekkel megtűzdelt nonverbális színház. 

A színlapja szerint, arányaiban több ember dolgozott ezen a stúdióelőadáson, mint Erdélyben bármely nagyszínpadi produkción. Öt szereplő, egy tér, és mégis megtehette, hogy dolgozzon: jelmeztervező asszisztenssel, rendezőasszisztenssel, dramaturgiai munkatárssal. Ez utóbbi érdekesnek tűnt nekem: milyen lehet, nem egy olyan országban írni, alkotni, ahol még csak nem is egy létező szakma a dramaturg (Románia), hanem ahol egy szavak nélküli előadásnak is van dramaturgiai munkatársa. 

Elsőre azt éreztem, hogy az asszociációk számomra szájbarágósnak hatnak, nem éreztem meglepve magam, pedig az előadás folyamatos játéka volt a határaim lebontása. Lehetne azt mondani, hogy kiverte bennem a biztosítékot: az emberi test (annak is leginkább női tagjainak) anatómiai boncolása, ami a szemem előtt zajlik. A naturalista önkifejezések, melyben a színésznők maguk is meghalni látszanak, melyben a különböző korú színésznők levetkőzve mutatják meg a gyászfeldolgozásnak minden szakaszát. Kezdve a haraggal, sírással, féktelen szenvedéssel, folytatva az arcon köpéssel, verekedéssel, önmaga mellének szopásával, a sír körüli evéssel, az ürítés és a tisztálkodás költői szabadságával. Befejezve azzal, hogy középkorú nők flangálnak bugyiban, vagy anélkül, földdel bekent testű lányok ősi táncával, magával az átalakulással, az elmúlás fájdalmával, ahol a hit által beteljesedik a fiúban az elfogadás nyugalma.

A fürdőszobában a testek valóban megtisztulnak, vagy csak én gondolkodom még mindig azon, hogy a színháznak valójában mi a feladata? 

Nekem miért hat két fiatal női test kontrasztja fortélytalan húsok kipakolásának? Nem tudok menni a történettel, egyszerűen nem ér el. Hiába éreztem azt, hogy mások is osztoznak abban a furaságban, ami közben ér engem, a nézőtéri székek csikorgása azt a gyanút keltette, hogy sorstársaimmal osztozhatok ebben az érzésben. De, ahogy azt már jól ismerhetjük a színházban, semmi sem az, aminek látszik vagy éppen minden pontosan az. 

Nagyon hálás vagyok az élménynek, mert megint csak önmagam és mások megkérdőjelezése lett a lényeg. A nézők tapsvihara azt igazolja, hogy diskurzusnak helye van (hál’ istennek) még a színházban.

Josef Nadj Telihold. Fotó: Cornel Putan

Stan Lilla és Brok Berni írása Josef Nadj Telihold c. előadásáról

Nem kívánt vastaps

Hét fekete férfi összhangban táncol, dobbant, karjaikkal az öt elemet jelenítik meg. Heves és pontos mozgásukban valami ősi erő lakozik, egyszerre emberi és mégsem evilági. Minden izzadságcseppjük olyannyira természetes, mint a víz. Az ősi ösztönök és a kulturális hagyományuk találkozása ez. Hét fekete férfi, akik teljes életerejükkel mozognak a színpadon, precíz, ám megterhelő mozdulatokkal. A hét a teljességet jelenti, hiszen hét nap alatt lett megteremtve a Föld. A világegyetem kialakulása és tökéletlenségének keveréke az afrikai kultúrkörrel. Mindezt táncban. A hét ember egy testként szimbolizálja az univerzumot. Táncuk dramaturgiája a lét történetét meséli el, vegyítve a teremtéstörténetet a kozmosz pontos, ciklikus mozgásával.

Josef Nadj hosszú idő óta először vesz részt saját produkciójában. Darabos, de feszes mozgásában, hosszú fehér parókájában, és zöld levelekből készült maszkjában egy sámánra emlékeztet, aki a szellemi vezetője a többi táncosnak. Ő indítja be a teremtés folyamatát, istenszerűsége végigkíséri az egész előadást. Minden egyes belépésénél a táncmozdulatok jellege változik, más és teljesen új elemek jelennek meg. A mozgást gyakran a természetet utánzó hangok kísérik, amelyek átmennek állathangokká, majd a legvégén emberivé. A teljes össszhang is fokozatosan megbomlik, egyéniségek jelennek meg különböző attribútumokkal. Az emberi léttel együtt jár a konfliktus és a viszály, ami a produkcióban erőteljes és heves mozdulatokkal lett nyílvánvalóvá téve. A hét ember ennek következtében vesz teljes mértékben tudomást az istenszerű lényről, és csak a végén emelik fel a magasba mint irányítójukat. A kozmosz körkörös és ismétlődő ciklusát egy gyönyörű mozdulattal fejezi ki Josef Nadj: a szájában egy zsinórral erősített tárgyat pörget körkörösen a feje felett. A közönség persze őrjöngve tapsol. A látottakat még meg nem emésztve érkeznek vissza az alkotók a színpadra, öltönyben és fehér embert illusztráló maszkokban. Mozgásuk itt már egyszerű és gunyoros. Ez az előadás kulcspillanata, amin az emberek fennhangon nevetnek. A végső kérdés már csak az, valóban nevetni való-e ez a fajta reflektálás a „toleráns” társadalmunkra nézve? A válasz a meg nem történt meghajlásban rejlik.

Brok Berni

Nem egy, hanem kettő hold volt telesteli

Most már azt is elmondhatom magamról, hogy annak idején, biza, megéltünk egy járványt, ilyen-olyan háború hírével keltünk reggelente, úsztam egyidőben Michael Phelps-szel, persze a világ két különböző pontján, de ez nem számít, és még egy Nagy József-premieren is ott voltam, ráadásul a legutóbbi rendezésén, ráadásul az első sorban ülve áldoztam fel a derekam törökülésben a művészet oltárán, ha az alkotók nem is, de az előadás emlékezzen rám.

Rituálé. Törzsi esőtánc.

Jól tudom, hogy a műsorfüzetben ott áll az értelmezések iránytadó esthajnalcsillaga, de én igenis ars poeticanak tekintem, egy önéletrajznak, egy sokévados sorozat összefoglalójának. Benne van a béka, a fekete varjútoll, a bot, a liszt, a négyzet alakú fény, és mozdulatokkal is visszautal a koreográfus-rendező korábbi előadásaira. Táncosai mellett ő járja a telihold-táncot. Beteljesült.

A tegnap esti büfézgetős barátkozásom közben, az egyik táncos azt mesélte, hogy Nagy József egyik istrukciója az, hogy el kell felejtsék azt, hogy ők emberi lények.

Én meg azt mondtam: Igen, én ufókat látok, mert emberek aztán tuti nem vagytok.

És nevettünk.

Stan Lilla

Vedd le a kalapod a honvéd előtt / Színház és Filmművészeti Egyetem. Fotó: Cornel Putan

Jól hangzik, nem?

Gergely Ágnes írása a Vedd le a kalapod a honvéd előtt című SZFE-előadásról

A TESZT 5. napján a Színház és Filmművészeti Egyetem (SZFE) előadását láthattuk este fél kilenctől. Jól hangzik, nem? Elég különleges alkalom adódott a diákoknak, mivel nem gyakran, sőt, talán egyáltalán nem volt olyan még a TESZT történelmében, hogy egyetemista előadás kerüljön a térképre. Az előadás 2 óra és 10 perc. Jól hangzik, nem? Egy nagyon klasszikus színházi nyelvvel találhattuk szembe magunkat, amit én őszintén, eddig csak felvételeken láttam. Honvédség, magyar himnusz, népdal, népviselet, #erdélynemrománia, minden volt. Jól hangzik, nem?

Dramaturgiailag nagyon el volt havazva ez a produkció. Jól hangzik, nem? Közben is látni lehetett, hogy ezt a szöveget dramaturg, vagy legalább egy dramaturg vénával rendelkező mezei színházkedvelő biztosan nem látta. A szakmai beszélgetésen a negyedéves színészhallgatók leigazolták a gyanúmat. Elmondták, hogy ez a szöveg 80 évvel ezelőtt íródott, és semmilyen változtatást nem hajtottak végre rajta. Értsd: nem volt meghúzva a szöveg, szerintem még a rendezői koncepcióban is csupán minimális változtatások voltak. Kérdem én, hol van ennek a szövegnek az aktualitása, hol van akármelyik szövegnek az aktualitása, amivel nem dolgozik az alkotó, hanem csak felpakolja a színpadra?

A másik komoly problémám az volt, hogy a nemzetgyűlölő gondolatok nem voltak elrejtve, sőt, inkább ki lettek hangsúlyozva. Ezt szerintem a színészek is érzékelték, tekintve, hogy a szünet után a nézőtér egyharmada nem tért vissza. Talán nem lövök mellé, ha azt mondom, hogy kicsit jobban át kellene gondolni, hogy egy adott környezetbe az alkotók milyen témával érkeznek, és főleg azt, hogy hogyan tálalják a gondolataikat. Teljesen értem, hogy egy magyar környezetben, Magyarországon ez tud működni. Sajnos. Hogy Temesvár még mindig a miénk, és társai. Viszont egy olyan városban, ahol a lakosság 95 %-a NEM magyar ajkú, felháborító, hogy ilyesmit ki merészelnek mondani a színpadon. És ezzel sajnos nem csak magukat, hanem minket is minősítettek. Minket, akik itt élnek, nagyjából szimbiózisban más nemzetiségű emberekkel, olyan fényben világítottak meg, amiben sosem szerettünk volna tündökölni. Tegnap este szégyelltem a román társaim szemébe nézni. Talán életemben először. Jól hangzik… nem?

Az egyetlen jó dolog, amit ennek az előadásnak a kapcsán el tudok mondani, az a zene és a színészi játék. Zseniális alakítások voltak, mind egy szálig tehetségesek, mint a nap, és legszívesebben felmentem volna a színpadra megölelgetni mindegyiket a jelenet közepén, hogy „semmi baj, te nagyon jó vagy, nem miattad szar ez az egész”. A zene végig élőben ment, a színészhallgatók énekeltek – egyébként nagyjából hibátlanul.

A másik dolog, ami szerintem működött, az a vége. Végre egy pillanatig őszintén levetették a mártír-attitűdöt, és megmutatták a háború brutalitását, ami kollektíven érvényes volt minden nemzetiségű katonára.

Sajnos a szakmai beszélgetésen azt is elmondták (mármint nem az sajnos, hogy elmondták, hanem hogy megtörtént), hogy abszolút nem volt karakterépítés, hogy nem értettek egyet azzal, amit képviselnek, és csak egy meglévő, már felépített maszkba bújtak bele. Ez azért elkeserítő számomra, mert soha nem tudtam volna más opciót elképzelni, minthogy a saját belsődet, a lelkedet, a személyedet vedd alapul, ha el kell játszani valamit. Mert valahol még mindig hiszem azt, hogy a színház nem akar hazudni, a színház nevelni akar, boldoggá tenni, megerőszakolni, simogatni, de… nem hazudni. És én úgy érzem, hogy nekem a tegnap este 2 óra és 10 percig hazudtak.