Vargyas Márta: A herceg alszik

Vargyas Márta: A herceg alszik

Fotó: Gáspárik Attila

A Játéktér 2013. őszi számából

Lohinszky Lórándra emlékezve

„Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: »Hol volt…«”

(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)

 

Marosvásárhelyen töltött egyetemi éveim egyik műhelybeszélgetésén Bocsárdi László nekünk szegezte a kérdést:

– Kivel játszatnátok el A fösvényt? Harpagont.

– Lohinszkyval – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Miért?

– Mert… mert maga a méltóság, ahogy szellemként föl-alá sétál az egyetem folyosóin, így a fösvénység tünetei különös komikummal ömlenének belőle. Hisz az a hihetetlen tapasztalat, tudatosság, műveltség és intelligencia, ami tanárként és emberként árad belőle, mégiscsak egy nagyszerű… komédiás sajátja.

Körülbelül egy év múlva azt a vizsgafeladatot kaptam, hogy egy egyfelvonásos drámát rendezzek, nem konvencionális helyszínen, maximum öt szereplővel. Schein Gábor A herceg álma című színművét választottam, melyet addig csak felolvasószínházként tettek próbára.

A történet egyszerű, mesés; vagyis abszurd, szürreális. A Herceg alszik; már csak vizelni jár ki néha. Régen virágzó kertjének magukra maradt lakói: egy maroknyi ember, magányos és bizonytalan. Mit kezdjenek most magukkal és a hellyel, mely rájuk maradt? A darab szereplői tulajdonképpen vegetálnak: siránkozásaikon, infantilis ármánykodásaikon, szorongásaikon cselekvésképtelenség uralkodik, törekvéseik nagy része eleve bukásra ítélt. A szerzői utasítás szerint a helyszín egy kert, mely hajdani jobb időkről árulkodik, és melyet a kert jelenlegi lakói a régmúltról álmodozva elhanyagoltak.

– Miért kapaszkodik ez a közösség csupán a múlt dicsőségébe, ahelyett, hogy a jövőt építené? Passzivitás ez vagy igénytelenség? A vezető, aki elég erős ahhoz, hogy megszerezze a hatalmat, nem lesz-e rosszabb a kert alvó uránál? Elég csak új, saját ízlésünknek megfelelő tárgyakat tennünk a kertbe, vagy fel kell szántanunk, hogy új gyümölcsöt teremjen? Kinek a rémálma ez? – kérdeztem.

Előadásom helyszínéül a régi „Görög házat” választottam, a jelenlegi „Cercul Militar” (katonai központ – szerk. megj.) épületének belső udvarát. A hely most egy régi kultúra temetője csupán, melyet magára hagytak, hogy körbenőjék a gyomok, na meg a szögesdrótok, a hatalmas, rozsdás, az ég felé törekvő fémszellőzők. Ott bent alszik valahol a régi idők nagyhercege. A fal előtt téglalap alakban földet szórtam a töredezett betonra, azon toporgott cipő nélkül a szöveghez hűen barokk időket idéző, fehér ruhában öt, magára maradt szereplőm. Ebben a világban bárki megtehet bármit, ahogy a felelőtlenül kimondott gondolatok is szinte azonnal valóra válhatnak; a kérdés csupán az, ki hisz jobban saját erejében.

– Kivel játszatnád el a Herceget?

– Lohinszkyval – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Miről szól a szöveg? – kérdezte a Herceget játszó színész.

Elmondtam röviden.

– És neked miről szól?

– Az öröklő generációról.

– Jó előadás lesz?

– Igen. Azon dolgozunk – válaszoltam.

– Jó színházat csináltok majd?

– Úgy hisszük.

– Rendben – figyelt komolyan.

Majd hirtelen hozzátette:

– Már nem tudok szöveget tanulni… és élő játékot sem vállalhatok. Mit kell csinálnom?

Elmondtam, hogy filmre vesszük, és hogy mit.

Nála hagytuk a dalszöveget, a hanganyagot.

Néhány nap múlva tértünk vissza.

– Mindennap gyakoroltunk! – fogadtak mosolyogva Farkas Ibivel. Boldogság és izgalom sugárzott belőlük.

– Hiába, a vérbeli komédiás mindig komédiás marad… – gondoltam.

Most újra megnéztem a felvételt, melyet az előadáshoz készítettem róla. Néztem és zavarba ejtett. Utolsó szerepében egy megfáradt atyát és herceget játszik, aki a jövőt nézi… a következő generációt. Ez a kis felvétel csak az előadás kontextusában ér valamit. De az ember hiú, és büszke arra, hogy pont vele történt meg, hogy egy nagy színész legkisebb szerepéhez statisztálhatott…